Egyszer egy kecskének volt
egy kis gidója. Drága
szeme fénye, aranyos bimbója.
Harmatban fürdette, széltől
is féltette. Patak partján
szedett lágy fűvel etette.

Nagyfogú farkasról mesélt
neki sokat: elviszi a
gidót, aki szót nem fogad.
Viszi az erdőbe, HAMM
bekapja ottan. Hallod-e
hogy ordít most is a
vadonban?

Hallgatott a gidó a mesére
szépen, kis fejét lehajtotta
édesanya ölébe.
– „Ugye én jó vagyok? Nem
visz el a farkas?”
– „Jó vagy kis gidócskám, csak
mindig énrám hallgass.”

„Most pedig gidócskám,
megyek füvet szedni.
Zárd be jól az ajtót,
be ne jöjjön senki!”

Alig ért a kecske
lágy patak partján,
kopogtat a farkas, mint
egy szelíd bárány.

„Gidócskám, gidócskám,
aranyos gyöngyöcském!
Harmatban született drága
kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be,
aranyos kis szentem!
Arany rétről neked
gyöngyvirágot szedtem!”

Köszönöm jóságát, meg-
köszönöm bácsi, de a
gyöngyvirágra nem vagyok
kíváncsi! Édesanyám
mondta: be ne bocsássam.
Tágasabb odakint, jelentem
alássan!